Hatalmas csattanás és hangos fékezés és egy sikoltás..
Körülbelül ennyi az, amire emlékszem. Én sikoltottam. Nem a fájdalomtól. A félelemtől, attól, hogy elvesztem. A kórházban tértem magamhoz. Fogalmam sincs mennyi idő telt el ez esemény és a fény újbóli érzékelése között. Egy kórházi ágyon ébredtem fel. Nem éreztem semmit. Ahogy kinyitottam a szemem megpillantottam az anyukáját. Nem kérdeztem tőle semmit, mármint magamról semmit.
-Hol van ő? Ugye jól van? Mondd, hogy jól van ! Mondd, hogy boldog !
-Megmütöttek, mindkét lábad megmütötték.
-Hol van ő? Ugye nem esett baja? Ugye ?
-Kómában voltál néhány napig.
-Kérlek, ne ezt mondd. Ez nem érdekel. Hol van ő? Minden fájdalmat el tudok viselni, feltéve, hogy ő létezik, hogy életben van.
Nem nézett a szemembe.
-Jól van, akkor majd megkeresem.
Választ nem kaptam. Megprobáltam felkelni, de nem ment. Nem éreztem deréktől lefelé semmit.
-Mondd, mondd, hogy jól van és boldog. Mondd már, kérlek. Mondd.
-Lebénultál- minden szava könnyekkel telt volt..
-Nem érdekel. Nem érdekel mi van velem. Mondd már, hogy jól van.
-Itt van , itt van ő is a kórházban.
Hirtelen zaklatottság és remegés tört rám.
-Miért? Mi történt vele? Mondd már. Kérlek, mondd.
-Ő hozott be a kórházba. Aztán orvost keresett.
-Hol van? Mondd már, könyörgöm.
-A melletted lévő kórteremben van.
-Mi? Miért? Kérlek, mondd már el. El kell mondanod. Mondd már!
- Azután, hogy látta, hogy az orvosok ellátnak, ahogy látta, hogy megmentek, ő elment..és..
-..és..? Mit csinált? - sírva, zokogva szinte orsítva kérdeztem.
-Megprobálta megölni magát. Nem hitte el , azt , ami történt. Nem hitte el, hogy félre lökted őt az autó elöl, nem bírta elviselni, hogy megmentetted, hogy te vetetted magad a kocsi elé. Végig nézte, látta, ahogy vérben fekszel..és tudta, hogy miatta van. Hogy minden miatta történt..
-Neeeeeeeeee! Neeeeeeeeem! - ordítottam.
-Ez nem miatta történt. Ezt én akartam így. Én döntöttem így. Én. Egyedül én. Csakis én. Senki más. Szeretem. Szeretem őt. Nem érdekelt mi lesz velem, az ő élete a legfontosabb nekem. Nem számít mi van velem, csak az, hogy vele mi van. Kérlek, szólj neki, hogy jöjjön ide, vagy vigyél engem oda. Kérlek.
-Nem lehet. Még nem.
-De. Igen. Lehet. Beszélnem kell vele. Menj oda hozzá. Add neki oda a telefonját és tartsd a füléhez. Nem kell más csak, hogy halljam a hangját, hogy tudjam, hogy jól van, és hogy tudja , hogy nem az ő hibája. Kérlek. Tedd meg. Kérlek. Kérlek. Könyörgöm!
Felállt.Átment a másik szobába. Levettem a telefont a mellettem lévő kis asztalkáról, és tárcsáztam..nyomtam a gombokat, közben végig rettegtem.
Hallottam, ahogy kicseng a telefon..majd azt, hogy felvették..
- Szia. - tudtam, hogy ő az. Éreztem a leheletét. Tudtam, hogy ő az.
-Nincs semmi baj. Jól vagyok. Minden rendben. Anyukád elmondta mit tettél. Mondd, te normális vagy? Miért csináltad ezt? Nem azért mentem a halál elé, hogy eldobd az életedet. Ha azt akartam volna, hogy meghalj, nem löklek el. Normális vagy? Én meghalnék érted, de neked ez még most sem számít. Miért csináltad? Nem érted milyen fontos vagy nekem? Nem fogod fel mit jelentesz még most sem? Mit tegyek még, hogy megértsd..?!
Hidd már el nekem, hogy szeretlek. Akkor is ha te nem. Akkor is ha sohasem fogsz. Hogy gondoltad, hogyan merted megtenni? Nem te papoltál nekem arról, hogy milyen fontos az élet, arról, hogy tudni kell élni? Hát ennyire nem számítok neked? Miért csináltad? Annyira önző vagy. Még most sem érzed, hogy mennyire szeretlek téged..
*
Szeretnék hinni a halhatatlanságban...
Ha arra ítéltettem, hogy boldog legyek veled - a leghosszabb élet is rövid.
Bárcsak hinnék a halhatatlanságban - bárcsak örökké élhetnék veled!
*
Ez volt a legutolsó álmom. Nem tudom mi történt ezután. Visszatérő álom ez..de innen nem megy tovább..
Utolsó kommentek